Hazalátogatás

Elsőre fura kimondani, már fél éve nem jártam otthon, őszintén szólva fel sem tűnt, hogy olyan rég óta vagyok távol. Ahogy közeledik a pillanat mikor újra szeretett kis szülőhazámba látogatok úgy váltakoznak bennem az érzések. Tudom jól, az otthon fogalma nem helyhez kötött, hanem egy érzés, mégis nagy a zavar bennem. Hiába születtem Budapesten és töltöttem el ott életem nagy részét, mégis Veszprém az amit otthonnak neveznék, ennek ellenére ez az érzés is kezd kissé ködbe veszni. London egy átmeneti állomásnak látszik, nem tudom meddig maradok, nem tudom otthonnak tekinteni, bár beleszoktam a "jóba", mégis idegen számomra.

Bevallom, kicsit tartok a haza látogatástól, kegyetlen nehéz volt elszakadni azoktól akik közel állnak hozzám. Félek attól, hogy hazalátogatok egy kis időre és még nehezebb lesz az újra elszakadás. A napok gyorsan telnek, nincs idő ilyeneken filozofálni egészen addig, amíg el nem érkezik a pillanat, jön a visszaigazoló levél, megvettem a repülőjegyet, megyek haza.

Életem egyik legnehezebb napja itt Londonban ért, édesapámnak volt születésnapja és nem lehettem ott, életemben először. Hiába beszéltem az öreggel aznap, az ő hangján is érezni lehetett, hogy nem valami feldobott. Azóta öcsémnek is volt születésnapja, bár vele elég egyedi viszonyt ápolok mégis jó lett volna vele együtt ünnepelni. 

Napok óta járnak bennem a gondolatok, sorra idézem fel magamban az élményeket, érzéseket. Mosolygok magamban, mert kellemes emlékeket dédelgetek, de mégis minden kissé idegen már. Felidéztem a szobámat, amin öcsémmel közösen osztoztunk, a környéket ahol felnőttem, Veszprémet a sok baráttal, azokat a bulikat amire senki nem emlékezik "hivatalosan" vagy meg sem történtnek nyilvánítottunk utólag...

Nemrégiben történt, egyik jó barátom (aki Svájcban él) érdeklődött, hogy mikor leszek elérhető Skype-on. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak, válaszoltam neki, aztán mentem is a dolgomra, el is felejtettem, hogy megbeszéltünk egy időpontot. Itthon döglöttem, érkezik a bejövő hívás, akkor ugrott be, hogy hoppá. Bekapcsoltam a webkamerát, nem akartam elhinni amit látok. Ott vigyorgott bele a kamerába az összes volt lakótársam Veszprémből, akikkel az utolsó Magyarországot töltött hónapokat töltöttem egy albérletben. Igyekeztem jól álcázni, hogy számomra ez egy szívszorító pillanat. Kiderült, hogy mind Svájcban vannak, meg akartak lepi, ami nem tagadom, sikerült. Kérdezgették mikor látogatok haza, akkor még csak hozzávetőleges időpontot tudtam mondani (majd valamikor októberben). Még a Svájcban élő barátom is haza akar utazni akkor, mikor otthon leszek. Aki ezeket nem élte még át, nem fogja megérteni teljesen mi kavarog ilyenkor az emberben. 

Egy másik közeli barátom születésnapja is vészesen közelgett a távollétem alatt, napokon keresztül beszélgettem vele a születésnapjáról. Nem szereti a nagy felhajtást a születésnapja körül, ráadásul a kedvenc cukrászdája is rendszeresen akkortájt zár be szabadságolások miatt, így a kedvenc tortáját sem tudja megrendelni. A dolgon súlyosbít, hogy rajtam kívül egy embert tart számon közeli barátjának, aki akkor épp az USA-ban dolgozott. Ilyenkor átértékelődik az emberben minden. Nem igazán tudom mennyire megy át a lényeg egy olvasó számára. Látszólag ezek jelentéktelen dolgoknak látszanak, mégis nagy értékkel rendelkeznek ekkora távolság esetén. Felkelés után (még a kávémat kortyolgattam) első dolgom az volt, hogy írjak pár sort neki, felköszöntsem. Utólag vallotta be, hogy nagyon elérzékenyült. Apró dolgok ezek, mégis elviselhetőbbé teszik azt az űrt, amit csak a barátok tudnak betölteni.

Ittenieket faggattam már, mégis mire kell számítani az első haza látogatásnál, mindenki máshogy élte meg a dolgot. Nem voltam még ilyen helyzetben, lövésem sincs mire számítsak. Férfiasan bevallva, gyanítom, ennek bizony sírás lesz a vége részemről. Alig pár embernek árultam el az érkezésem pontos paramétereit, semmiképp nem akartam fogadóbizottságot a reptéren. Egyik pillanatban arra vágyok, hogy kirúgjuk a ház oldalát, az sem számít ha a fél ország lángba borul (Magyarországon ünneplem a 30. születésnapom). Következő pillanatban egy csendes hely jár az eszemben, ahol a világtól elvonulva "remete módra" pár ember társaságában töltöm a szabadságom. Ez is milyen furcsa már? Hazalátogatok "nyaralni". Már most biztos vagyok benne, hogy az a két hét semmire nem lesz elég. Mindenesetre megpróbálom a lehetetlent, ha kell nem alszok, de akivel lehet találkozni akarok, még ha csak 10 percre is.

Queen's Grove

Kollégáim közül többen riogattak már ezzel az utcával kapcsolatban, állításuk szerint itt csak a szívás van, elég kemény nappal ott dolgozni. Lelkileg mindenre felkészülve érkeztem az első 12 órás szolgálatra, hajnalban váltottam a kollégát, aki pár percben összefoglalta mire figyeljek oda, ki a rázós ügyfél. Maga a feladat nagyon egyszerű itt is, hazaérkezik valamelyik ügyfél, odaballagok és bekísérem a kocsijától a házáig, megvárom, hogy az ajtó becsukódjon mögötte, majd sétálgatok tovább azon a kb 100 méteres utcán arra várva, hogy ismét megérkezzen valaki. Óránként 10 percet ülhetek le egy padra, de ha épp akkor érkezik valaki akkor menni kell. Első nap még kipihent az ember, nem okoz nagyobb gondot a 12 óra álldogálás, második nap elkezdünk fáradni, harmadikon már minden bajom van de átesek nap végére a holtponton majd a negyedik nap már kb lövésem nincs mi történik körülöttem. Nézek ki bután a fejemből, de mire felfogom mi történik már értelmét veszti. Nagyon nem tudok mit kezdeni magammal, mivel "figyelni" kell az eseményekre, telefonom el lehet felejteni, max zenét hallgathatok fél fülessel.
Van 2-3 család akik mindenre háklisak, így gyakorlatilag őket várom naphosszat, persze velem nem közlik, hogy mikor jönnek-mennek. Már nem tudom hányszor megszámoltam a macskakövet az utcában (persze most sem tudom mennyi van ott, elfelejtem nap végére), végighallgattam kedvenc zenekaraim összes albumát, de a legrosszabb elfoglaltság mind közül az esőben bambán a forgalmat figyelni. Egyik nap elfelejtettem magammal vinni esernyőt, ahogy hajnalban ültem a buszon, néztem ki az ablakon a hajnali felkelő napot keresve az égbolton, akkor ugrott be, bizony szarrá fogok ázni, mivel csak fekete esőfelhőket lehetett látni. Nem is kellett sokat várnom a monszunra (egymásközt így nevezzük azt a "szemetebb" fajta esőt ami eleinte csak szitál, néha szakad, a szél meg az egészet az arcodba tolja, amúgy meg csak esik megállás nélkül), találtam egy félig eltörött esernyőt az "őrbódénál" (ami ugyan nem létezik csak a már említett pad), aminek még így is örültem. Már vagy 6 órája álltam a monszunban, az esernyő teljesen megadta magát, úgy engedte át az esőt, mintha ott sem lett volna, a ruhámból facsarni lehetett a vizet és még a szél úgy elkapott párszor, hogy Mary Poppins-t meghazudtoló módon röptetett meg. Ránéztem az órámra, fasza még sok van hátra, de legalább nem fázok... annyira, ahogy végiggondoltam a dolgot, már dideregtem is. Kezdtem kapizsgálni mire utaltak mikor említették, hogy itt csak a szívás van, nincs egy rohadt fa ami alá be tudna állni az ember. Arról nem beszélve, hogy olyanokon jár az ember esze, hány különböző féle képpen tudnék öngyilkosságot elkövetni, hogy végre vége legyen ennek. Aztán letelik a műszak, hazaballagok, alszok egy kicsit és kezdem előröl.
Éjszaka történtek érdekesebb dolgok, akkor lényegesen lazább az egész. Éjfél körül már mindenki alszik így be tudom támadni a kis padot és tudok filmeket nézni. Persze ha mozgás van, akkor ugyanúgy ugrani kell és kísérgetni az érkezőket. Egyik éjszaka történt, félig bele voltam merülve egy filmbe, hirtelen megláttam egy igazi köntösbe bugyolált, púposhátú kriptaszökevényt, amint botjára támaszkodva araszolgatott lépésben mellettem. Elsőre azt hittem szellemet látok mivel eléggé hajnali fél 2 körül volt már az idő. Odavánszorgott egy kocsihoz, kinyitotta, elkezdett matatni benne, majd elindította a kocsit, na fasza gondoltam alvajáró lehet. Ekkor már felugrottam a padról, közelebb mentem, kezemben a telefonnal hátha mentőt/rendőrt/katasztrófavédelmet kell hívni. Olyan 20 perc alatt sikerült megfordulnia a kocsival, kiszállt majd folytatta a matatást. Mikor észrevett, akkor lepődtem meg igazán, szép ékes magyar nyelven megszólított, hogy legyek kedves segíteni neki, ekkor dobta el az agyam az ékszíjat. Azóta már többször találkoztam a nénivel, rendszerint a frászt hozza rám, főleg amikor a kocsija irányába "siet" (már nagyon rég nem lenne szabad vezetnie), legutóbb parkolásnál elnézte a felfestést és a felezővonalat nézte a parkolónak. Most már ott tartunk, hogy én parkolom le helyette a kocsit aztán bekísérem a lakásához, mivel a zárral is gondjai szoktak akadni.
Lakik az utcában egy helyi celeb, kimondottan jófej embernek tartom, nincs elszállva magától. Ahányszor segítek neki valamit pakolni, mindig megkínál egy kávéval. Legutóbb majdnem belefulladtam a kávéba, amit kihozott nekem. Aznap elég szar hangulatom volt, végig borús volt az idő és esett is, hozta a kis kávét némi süteménnyel körítve. Mikor kortyoltam a kávét elkezdtem olvasni a szöveget, ami a bögrére volt írva. Azzal a lendülettel köptem vissza az egészet a falra és kitört belőlem a köhögés és szakadtam a röhögéstől. Szép nagy betűkkel az volt ráírva, hogy "More fucking tea Vicar?" ami szabadfordításban kb annyit tesz: Még egy kis kibaszott teát Plébános úr? Percekig fuldokoltam a röhögéstől, mikor vittem vissza a bögrét megjegyeztem neki, ez bizony gyilkos kávé volt, majdnem megfulladtam. Nem értette elsőre, hogy mire utalok, majd felolvastam neki a szöveget. Ekkor zavarba jött és ő is röhögött velem együtt, majd hátrafordult és elkezdett kiabálni a barátnőjének, hogy te nemnormális, hát milyen bögrébe csináltad meg a biztonsági őr kávéját?! Ezt követően visszafordult hozzám, elkezdett bocsánatot kérni, reméli nem vagyok vallásos és nem bántott meg ezzel.
Az utcában élők előszeretettel alkalmaznak kertészeket, van akihez több különböző cég jár felváltva, egyik a sövényt csinálja másnap jön egy másik brigád az a füvet nyírja majd megint jön másik brigád azok a virágokkal bíbelődnek és így tovább. Sétálgatok fel alá az utcában, mögöttem nyírják a sövényt, majd megszólal a kertész gyerek: "Sögítenél? Mög kék fogni!" Hát téged meg honnan szalajtottak, Szeged és környéke? Úgy biz', Orosháza. Mai napig nem tudom honnan vágta, hogy én is magyar vagyok, de azóta már többször járt arra, mindig jót beszélgetünk abban a pár percben.
Az utcában élő családok közül nyilván az a legrendesebb velem, akire nem kell odafigyelnem. Elég rafkósak, ugyanis rájöttek, ha beengednek wc-re és naponta legalább 2x megkínálnak kávéval, akkor ott pózolok egész nap a házuk előtt, így sok 1000 fontot megspórolnak maguknak (akikre figyelni kell, le se szarják a fejem, talán ha hetente 1x megkínálnak valamivel, pedig jól szokott jönni a meleg ital).
Itt mindenkinek majdnemhogy névre szóló parkolóhelye van, gondosan szoktak ügyelni arra, hogy a felfestett rublikában álljanak meg, képesek centizgetni is. Aki valami ügyet jött intézni erre a környékre rendszeresen parkolóőrnek néz, jönnek oda és kérdezgetik, ott meg szabad állni a kocsival? Helyzetfüggő, hogy kinek hogyan szoktam reagálni, az első pár alkalommal még udvariasan elmagyarázom, hogy nem a közterület fenntartóknak dolgozok, nem tartozik a feladataim közé a parkolás ellenőrzés, de a 88. eset után ránézek az illetőre és netán kertész vagy építőmunkás (mindig kell valami kalapálni valakinél) akkor közlöm, hogy "I don't give a fuck where you're parking!" (baszok rá hova parkolsz), majd otthagyom. Általában teljesen értetlenek a válaszom hallatán, majd mikor hátat fordítok nekik elolvassák a feliratot a hátamon, rádöbbennek, nem a zöld kis emberke vagyok (parkolóőrök zöld egyenruhát hordanak sárga mellénnyel).
Lassan kifejlesztem azt a technikát, amivel agyhalott állapotba tudok kerülni és csak alap létfunkciókat látok el, mint pl légzés. Itt mindenesetre rengeteg időm van gondolkodni mindenféle dolgokon, ez valahol jó, mert "zavartalanul" el tudok merülni bennük, másrészt rossz, mert néha olyanokon agyalok, amiken nem kéne.

Gyilkos hangulat

Napokig gondolkodtam rajta, hogy erről a történetről mennyire részletesen meséljek (nem akarom a szívbajt hozni senkire sem). Eddig is nyíltan beszéltem a dolgaimról, most is így lesz... Nem egészen egy héttel ezelőtti történetről van szó, csütörtöki nap eseményei.
5en laktunk egy bizonyos lakásban (4 srác, 1 lány) nem épp a legjobb környéken. Az esti órákban a lány lakótársunk ért haza elsőnek, a srácokkal mindannyian dolgozni voltunk. Mikor próbált benyitni a lakásba, odabent akkor éppen 2 nem tavaly nyáron lebarnult emberke fosztogatott, akiket a lány megzavart. Szegény kapott egy nagyobbat (szerencsére jól van, nem lett nagyobb baja), a betörők meg elfutottak, sok értéktől megfosztva minket (természetesen senki nem látott semmit az utcán bandázók közül). Én a történések ideje alatt már éppen úton voltam egy barátomhoz, akinél elvállaltam 2 nap maszekolást. Már ott álltam a barátom ajtajában mikor megcsörrent a telefon és a lány lakótársunk zokogott a telefonban. Hallatszott rajta, hogy sokkos állapotban van (nem csodálom), össze-vissza hadart, hogy mi történt, fejbeverték, és kb mit vittek el (amit fél perc körülnézés alatt számba tudott venni). Próbáltam valamennyire megnyugtatni így telefonon keresztül, de nem sokat tudtam javítani a dolgon. Ahogy letettem a telefont már hívtam is a többieket, hogy ez történt, én nem tudok hazamenni, aki tud fusson haza, hogy ne legyen egyedül. Onnantól kezdve fél éjszaka ment a telefonálgatás egymás között, hogy ki mit beszélt a rendőrökkel, kinek milyen ötlete van az azonnali elköltözésre és addig is mit tudunk tenni. A lakást innentől egy percig nem lehetett őrizetlenül hagyni, mivel látták mi van bent, meg lettek zavarva, így elég sanszos, hogy vissza fognak menni a maradék dolgokért. Beszéltünk a lakás ügynökség egyik megbízottjával, hogy azonnal kerítsen nekünk egy másik lakást, mert nem fogunk ottmaradni a történtek után.
A lakást először a 2 betörő forgatta fel, majd a rendőrök kenték össze valami csillámporral amivel ujjlenyomatokat próbáltak venni. Nem lehet igazán kiszámolni, hogy összesen mennyi értéket vittek el, de annyi biztos, ez most hónapokkal vetett minket vissza anyagilag.
Részemről tovább fokozta a feszültséget, hogy a lány egy pillanatra látta az egyik betörőt, ez bizony elég komoly probléma tud lenni a továbbiakra nézve. Sokkal rosszabbul és végződhetett volna a történet, mondjuk ha valamelyik srác ér haza, vele lehet keményebben bántak volna, vagy ha épp valaki a lakásban aludt volna mikor bemennek. Napokon keresztül nehezen aludtunk el, járt az agyunk hogy hogyan és merre tovább. Mentek az elmélet gyártások is szép számmal, szinte biztos, hogy kifigyeltek minket, mert elég nehéz azt az időpontot megtalálni amikor az 5 emberből 1 sincs otthon.
Szerencsénkre elég hamar kerítettek nekünk egy másik lakást egy sokkal jobb környéken (ahova már be is költöztünk). Lényegesen jobbak a körülmények, de még mindig nem az igazi, szinte biztos, hogy innen is hamarosan megyünk tovább.

Para van

Teljesen őszintén mondhatom, nem vagyok egy szívbajos ember, nem szoktam csak úgy félni, megrémülni dolgoktól azonban szokásomhoz híven ismét utólag értesültem a világ eseményeiről. Egyik reggel mentem dolgozni a zsinagógába, ahol a kollégám kissé rémült tekintettel fogadott. Nem nagyon foglalkoztam a vele, majd elmondja mi a baja ha akarja. Telt az idő, kolléga továbbra is nyugtalan volt, pásztázta az utcát a járókelőket nézegetve, részemről meg elfogyott a türelem így rákérdeztem mi a probléma. Valósággal sokkolta, hogy nem tudom mi történik, majdnem leharapta a fejem, miazhogy nem figyelem a híreket?! Ártatlan boci szemekkel néztem rá, itt az ideje felvilágosítani engem, mégis mi történik. Vett egy mély levegőt és nekikezdett, örültem ha csak a felét megértettem úgy hadart. Beszélt valami ENSZ gyűlésről ahonnan az oroszok és kínaiak kivonultak, Amerika meg akarja támadni Szíriát, Britek támogatják stb. Pár mondatban felvázolt egy 3. világháborút megelőző eseménysorozatot. Ahogy befejezte a mondókáját kissé elfehéredtem, akkor tudatosult bennem, bizony mi ketten a lehető legrosszabb helyen vagyunk ha eldurran a "spirituális tesztoszteron". A már említett zsinagógát úgy kell elképzelni, mint egy parányi szigetet, amit óceánnyi muszlim vesz körül, vagy amikor egy focimeccsen besétál az ember kék pólóban a piros csapat táborába. Kollégám eléggé belém ültette a bogarat, számba vettük a lehetőségeket, aki a kapuban áll mikor kezdődik a balhé, annak tuti reszeltek. Természetesen azt is tudtuk jól, hogy felfújták a híreket, nem kell egyből a legrosszabbra gondolni, de mégsem sikerül figyelmen kívül hagyni a dolgokat. Ebben a tudatban telt el az egész napunk, fél óránként váltottuk egymást a kapuban (annak sincs több esélye aki az épületen belül van, max annyi ideje van, hogy befeküdjön egy asztal alá).
Teltek a napok, időközben a Britek rádöbbentek, hoppá itt bizony rengeteg muszlim van, mégsem kéne ebbe belemenni (ráfogták, hogy a nép nem akarja), azóta kicsit nyugodtabbak lennénk, ha nem reszkető zsidókra kéne vigyáznunk naphosszat. Néha olyan benyomásom van, nekik még nem mondták el, hogy véget ért a II. Világháború, nem üldözi itt őket senki. Enyhe kifejezés, hogy saját árnyékuktól is félnek, főleg most, amikor az újévi és egyéb ünnepségeik vannak.
Cégem elküldött egy másik zsinagógába dolgozni, alig akartak beengedni. A kapuban kérték az engedélyem, igazolványom, melyik cég küldött, kit keresek... A végén eldurrant az agyam, diplomatikusan felvázoltam a helyzetet. Vagy beengednek hogy vigyázzak rájuk vagy haza is mehetek és akkor nekik bizony bőven lesz okuk aggódni, ettől a mondattól az összes kapu kitárult előttem. Tudni kell, hogy itt másképp működnek az emberek. Felveszem a kis sárga mellénykémet a SECURITY felirattal a hátamon, onnantól kezdve a legtöbb helyen "tiszteletben álló embernek minősülök". Az átlag nyugati ember meglátja a megkülönböztető jelzésemet, elég a puszta jelenlétem és már máshogy viselkedik, kétszer meggondolja mit cselekszik. Addig nem gondolják tovább a dolgot, hogy annyit érek mint egy útjelző bója. Ha valami helyzet van max verbálisan avatkozhatok közbe, mint valami napközis tanár aki szajkózza a gyereknek, hogy rossz fiú, nem szabad! Jogilag semmit nem tehetek azon kívül, hogy kihívom a SÜN-öket, sőt! Első a saját magam biztonsága, utána jöhet mindenki más, ebből következik, hogy már fél úton lehetek hazafele a buszon, mikor eszembe jut felhívni a SÜN-öket, hogy jajj srácok, nézzetek már ki oda, valami mészárlás volt asszem, ugyan nem tudom biztosan, nem vártam meg a végét.
Kicsit elkalandoztam, a lényeg: beengedtek. Feladatom a következő volt, 10 percenként körbejártam az épületet, bent imádkoztak. Többi időben a kapuban strázsáltam mellettem egy önkéntessel, aki ismeri a zsinagógához tartozókat (ő tudta kit lehet beengedni). Kapu nyit, mosolyog, kapu csuk, retesz betol, integet a kamerának, hogy minden oké. Kb óránként rámnézett az egyik vezető, kézjelekkel kommunikáltunk, hogy igen, minden a legnagyobb rendben. Ha ez még nem lett volna elég van egy saját szervezetük, tagjai járják körbe a zsinagógákat, ellenőrzik a biztonságiakat, azokat is rám uszították. Nap végére nem bírtam ki, elkaptam a vezetőt és nekiszögeztem a kérdést: mégis mitől féltek ennyire?! Próbált annyival lerázni, hogy sokan nem szeretik a zsidókat. Persze nem hagytam annyiban, reflexből mondtam, igen, sokan nem szeretik a zsidókat, a feketéket, az ázsiaiakat, muszlimokat, fehéreket és így tovább, ez nem ok arra amit itt műveltek. Akkor elkezdte a vetítést, hogy potenciális célpontnak számítanak, mert mindenki tudja hogy ilyenkor sokan imádkoznak odabent, nagyobb az esély a terror cselekményre. Nekem se kellett több, igazat adtam neki, majd hozzáfűztem, Vatikánban pápa választáskor már én is láttam biztonsági őröket, bár nem biztos mert TV-n keresztül néztem. Nem erőltettem tovább a témát, még a végén panasz érkezik a cégemhez, engem meg jól fenékbe rúgnak, arról nem beszélve, addig van munkám, amíg az emberek félnek valamitől. Részemről továbbra sem félek, viszont abban a tudatban tartom nyitva a szemem, ha elszabadul a pokol amikor ott vagyok, nem tudok sokat tenni ellene, legtöbbször nem agyalok azon mi történhet, nem hagyom hogy az ő félelmük befolyásoljon.

Reform Zsinagóga

Korábban említettem már, izraeliek által irányított cégnek dolgozom. Cégemnek rengeteg féle/fajta ügyfele van, ezek közé tartozik néhány zsinagógának az őrzése is.
Gyanútlanul néztem hónap elején a beosztásom, amiből kiderült, engem is beosztottak az egyik zsinagógába. Furcsának találtam, hogy nem rendes 8 órás műszakokat kaptam, hanem mindössze 3-3.5 órásakat, azokat is az esti órákban. Cégemnek szokása minimális, mondhatni semmilyen információval ellátni, amikor új helyre küldenek. Írhattam én a leveleket, hogy mégis mi lesz pontosan a feladatom, kivel fogok együtt dolgozni a helyszínen, miért csak ilyen keveset kell ott lennem, semmi válasz nem érkezett.
A zsinagóga címét is internetről nyomoztam ki, mikor odaértem kezdődött a "pánik", illetve a nem értek semmit helyzet. Kollégáim azzal fogadtak, hogy sok teendő lesz, mindjárt megérkeznek a muszlimok, kezdődik a szokásos imájuk. Próbáltam értelmes fejet vágni, de nem bírtam összerakni a képet. Mit keresnek muszlimok egy zsinagógában? Utolsó információim szerint ősi ellenségekről beszélünk. Mivel volt kisebb kapkodás, csak órákkal később tudtam elkapni egy rövid beszélgetésre az egyik kollégám, legyen már kedves elárulni mi a bánat történik ott.
Kollégám elsőre kissé rémisztő történettel állt elő (mivel nem követem az itteni híreket sem, nincs TV-m, igazat megvallva nem is érdekel hogy a nagyvilágban ki öli halomra a másikat, amíg engem békén hagynak), valahogy úgy "kezdődött" (most nem megyek vissza évszázadokat a történetben, mindössze az utóbbi, legyen mondjuk 1 év eseményeit vázolom fel), hogy egy katona elkezdett lövöldözni muszlimokra, nem tudom pontosan hány embert ölt meg, mire lefegyverezték és azzal a lendülettel le is vágták a muszlimok a fejét. Természetesen ezt a lefejezést meg kellett torolni, így felgyújtottak egy mecsetet. Ennek következtében nem volt hol imádkoznia x sok muszlimnak, vészesen közelgett az egyik legfontosabb ünnepük a Ramadan (röviden kb annyi, hogy 1 hónap böjt, aminek a végén ünneplik az új évet), így nagy merészen kibérelték a zsinagóga egy részét, hogy ott tudjanak naponta imádkozni. Még mindig nem állt össze nekem a kép teljesen, bármennyire is rá lennék szorulva valamire, biztos nem mennék oda az "ősi ellenséghez", hogy legyen kedves kisegíteni, már ott tartottam, hogy a kollégám csak szivat, aztán elkezdtek szállingózni az imára érkezők.
Ekkor már röhögtem magamban, ismét olyan helyzetbe kerültem, amit ha elmesélek senki nem fogja elhinni. Ugyan nem vagyok hívő, de katolikus családban születtem, és most ott állok egy zsinagóga közepén, ahova rengeteg muszlim érkezik az imára.
Miután kiröhögtem magam, kezdett bennem tudatosulni, ez bizony kemény menet lesz. Számba vettem a lehetőségeket, miszerint jó eséllyel azért vagyok szolgálatban, hogy a muszlimok semmi kakukkos órát ne tudjanak eldugni, illetve őket is védeni kell, ha netán valami eszement horda rájuk támadna. Itt újabb poénra nyílt lehetőség, belegondoltam, hogy ott állok az érkezőknél és mondom nekik, a kakukkos órákat a jobb oldali ruhatárba a halefeket a bal oldali ruhatárba kérem letenni, ima után visszakapják.
Az imára érkezőket egy külön bejáraton engedtük be, ott egy őrnek kellett állnia, egy másik a terem túlvégében volt egy folyosón, elzárva az utat a zsinagóga belsejébe. Egy kolléga az épületen kívül járkált körbe, egy a "főkaput" őrizte és végül valaki állandóan a kamerákat nézte az épületen belül. Egyiküket még jóval a tömeg érkezése előtt beengedtük, ő valamilyen szervező szerepet töltött be a folyamatban, leterítette az imaszőnyegeket, átrendezte a termet stb. Mikor elérkezett az idő kinyitottuk a kaput, én fogadtam őket, csak úgy özönlöttek. A legtöbben mosolyogva, illedelmesen köszöntek nekem, az Imám kezet is nyújtott mikor meglátott, nagyon barátságosak voltak. Ez előtt nemhogy muszlim imát nem láttam, még zsinagógában sem jártam. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy mindent nyomon tudjak követni, anélkül, hogy valami általam nem ismert szabályt meg ne sértsek és ne zavarjam őket illetve a munkámat is végezni tudjam. Nehéz szavakkal leírni az egészet, teljesen máshogy zajlik az ima, mint egy keresztény mise/istentisztelet. Ami szemet szúrt, hosszú imaszőnyegek voltak leterítve egymás mögött, ha valaki elsőnek érkezett a sorba, akkor középre állt be, a később érkezők közvetlen mellé álltak két oldalról. Ha valamelyik előrébb levő sorból valaki elment, a következő érkező azt a helyet foglalta el. Gondolom ezzel is szimbolizálják, hogy mindenki egyenlő. Ahogy hallgattam az Imám "éneklését", néhol hátborzongatóan hangzott, főleg amikor a tömeg válaszolt. Mikor végeztek rendet raktak, kifele volt aki odajött és megköszönte nekem, hogy vigyázok rájuk és így nyugodtan tudnak imádkozni. Be kell vallanom, eléggé zavarba jöttem ettől. Volt akivel elbeszélgettem a vallásukról, hihetetlen átéléssel beszélt a részletekről, a Ramadan-ról a Koran-ról stb. Persze kissé félve de feltettem a kérdést, mégis hogy van ez a "nagy" barátság a zsidókkal? Annyit reagált a dologra, hogy nekik aztán teljesen mindegy hol imádkoznak, annyi a fontos, hogy tiszta legyen a hely. Gondolom a tiszta alatt mást értett, mint ahogy én értelmeztem, de ebbe már nem mentem bele.
Nem tudom pontosan hány imát felügyeltem végig, de teljesen barátságos benyomást keltettek a muszlimok. Ezt a barátságos hangulatot kedves zsidó főnököm (aki mellesleg iráni születésű, újabb érdekesség, muszlimnak kéne lennie) törte meg majdnem ez laza "dzsihád" kivívásával. Ez a barom nagyon figyelmetlen volt, mentségére szólva tényleg semmi rossz szándék nem vezérelte. Történt ugyanis, hogy elbambult és szemrebbenés nélkül végiggyalogolt keresztbe a leterített imaszőnyegeken. Azokat az arcokat látni kellett volna, nem győzött bocsánatot kérni.
Minden jónak vége szakad egyszer, Ramadan is véget ért, semmi probléma nem adódott szerencsére. Cégem továbbra is ad műszakokat a zsinagógában, de már teljesen más feladatokat kell betöltenem. Hatalmas épületről beszélünk, ami több funkciót lát el egyszerre, minden napra van valami program. Alapjáraton óvodaként is üzemel, emellett rengeteg közösségi programot szerveznek, film vetítéseket, nyugdíjas találkozókat, meg valami tánc oktatás is van amellett, hogy imádkozni is jár oda a nép. Vagy a kapuban állok és kellő keresztkérdések feltevése után beengedem a szülőt a gyerekéért vagy a kamerákat nézem, hogy mi történik az épületen belül. A zsinagóga nagyközönség előtt zárva van, így időpontot kell kérni, ha valaki szeretné megnézni. Ha mondjuk egy számunkra ismeretlen akar szombaton istentiszteletre jönni, akkor el kell kérnünk az útlevelét.
A recepciós hölgy nigériai születésű, nagyon vicces látni amikor felveszi a telefont és úgy köszön bele, hogy Shalom! Nála viccesebb jelenség csak a filippínó gondok tud lenni, vele egy komolyabb beszélgetést nem tudtam még kezdeményezni, mindet elvicceltük.
Időközben kiderült, hogy a rabbik között meleg házaspár is található, így már kezdtem átlátni a helyzetet. Gyakorlatilag mindenre nyitottak ennek a zsinagógának a tagjai és vezetői, okkal lehet reform zsinagógának nevezni. Mindkét oldalt (muszlimokat és zsidókat) látván, igenis meg tudnak férni egymás mellett, persze kellő óvintézkedések mellett. Többen állítják, hogy csak a kormányok szítják a feszültséget, amiből x embernek nagyon jó haszna van, persze legyen szó bármilyen vallásról (pár kivétellel) mindenhol vannak radikális felfogásúak.

Seven Sisters

Ki gondolta volna, Brixtonnál van hírhedtebb környék is Londonban, ami nem más, mint Tottenham és környéke. Természetesen számomra ez is utólag vált nyilvánvalóvá, mikor már beköltöztem Tottenham szélére.
Korábban említettem, hogy költözés volt kilátásban, egyik kollégámmal szóba került a téma, tőle elköltöznek ketten, nézzem meg a lakást, aztán majd szerzünk még egy lakótársat, aki végül egy másik kolléga lett. Kaptam a lehetőségen, így legalább nem kellett kauciót fizetnem. Eljöttem megnézni a lakást, amiről csak annyit tudtam, hogy közel van a Seven Sisters metróállomáshoz (dél Tottenham).
Ahogy végig sétáltam az utcán nem lettem valami vidám az elém táruló látványtól. Eléggé lepukkant a környék, szó szerint gettó érzése van az embernek ha ezen az utcán végig gyalogol. Az utca mindkét oldalán boltok vannak, zsúfoltság, néhol büdös és kegyetlen sok szemét. Feltűnt, hogy a kuka nem egy gyakori jelenség errefelé, így mindenki a szemetét napközben az útjelző táblák tövébe teszi le, amit hajnalban a kukások összegyűjtenek. Brixtonhoz hasonlóan az itt élő emberek jelentős része fekete, de itt az afrikai négerek vannak túlnyomó többségben. Ami elég furcsának tűnt, hogy legalább 5 fodrász üzlet van a közelben (kb 100 méter távolságról beszélünk a lakás és a metró között), amiből minimum 2 egész éjjel is nyitva van. Ezek szerint itt gyakori jelenség lehet, hogy pl hajnal 3kor rájön az emberre: húbazeg, be kell lőni a sérót!
Gondoltam nagy merészen, bemegyek ahhoz a fodrászhoz akit az ablakomból is látni lehet, az tűnt szimpatikusnak (utólag kiderült ez hiba volt). Szerintem kifogtam az egyetlen "rasszista néger" fodrászt az egész környéken. Elmondtam neki, hogy ugyanazt a fazont kérem, csak rövidebb verzióban, ő bólintott, majd előkapta a nullás gépet, és kegyetlenül megkopasztott. Nem győzetem pislogni a tükörbe miközben néztem az ámokfutását. Mások is vártak az üzletben, nem bírták ki, hogy be ne szóljanak, annyira zavarban voltam, hogy együtt nevettem velük saját magamon. Azóta is próbálom megfejteni, miért gondolja egy fekete ember azt, ha besétál a boltba egy magas, szőkésbarna hajú, kék szemű fehér ember, akkor abból skinhead-et kell csinálni azonnal vagy minimum hitlerjugend-et.
Gyorséttermek is szép számmal vannak jelen, eleinte húztam a szám (látva a környezetet), szinte garantált az ételmérgezés ha valamelyikben ennék valamit. Hetek teltek el mire bemerészkedtem az egyikbe (kellő rutinnal rendelkezve, megvártam amíg lakótársam eszik ott valamit, aztán türelmesen vártam a reakciókra). Azóta eléggé rákaptam ezekre a kajákra, nem nekem kell szórakozni az elkészítéssel, egész jó áron kapok bőséges adagot.
Hogy pár mondatot említsek a lakásról is, nem egy varázslatos hely. A szobám érezhetően balra lejt, így ha az asztalnál ülök akkor kénytelen vagyok kissé jobbra dőlni, hogy ne essek le a székemről. Van egy hatalmas matracom, egy akasztós szekrényem meg egy fiókos, és egy asztal. Nem dőzsölök a szabad helyben, de kényelmesen elférek. Az ablakom az utcára néz, ahol buszoktól kezdve, kocsik és gyalogosok mennek egész nap. Éjjelente olyan 2ig biztosan van valami részeg/betépett állat, aki óbégat. Hétvégente csak gondos körültekintéssel lehet ablakot nyitni, nem egyszer fordult elő, hogy a nyitott ablakomon dőlt be a fűszag. Van egy pasi aki minden nap az ablak alatt Whitney Houston - I will always love you számát üvölti, néha eltalál 1-2 hangot, érezhetően fejlődik minden nap, még pár év és valami tehetségkutatón fel is léphet a számával.
Egy görög család a szomszédom, ránézésre alkoholista mindkét szülő illetve nem túl igényesek. Velünk szemben van a bejárati ajtójuk, ahol előszeretettel üvölt az anyuka-apuka a gyerekeikkel. Akár jönnek akár mennek az biztos hogy halljuk őket. Egyik nap szintén egy ilyen kiabálós műsorra ébredtem, feltéptem a mi ajtónkat, és diszkréten közöltem a nővel, hogy még egy ilyen és elvágom a torkát. Akkor kissé meglepődött, és pár napig csend volt.
A házba az épületet megkerülve egy parkolón keresztül lehet bejönni. Esténként ebbe a parkolóba járnak zülleni néhányan. A konyha ablak pont erre a parkolóra néz, nem egyszer kellett már kihívni a SÜN-öket, mert valami agresszív véleménycsere következtében kisebb tömeg kezdte egymást csépelni. Persze amíg egymást irtják addig én az ablakból tapsolok a győztesnek. Ezeket leszámítva mindenki a maga dolgával törődik, nem nagyon állnak szóba velünk hacsak nem muszáj, cserébe kölcsönös a hozzáállás (hasonlóan Brixtonhoz, fehér ember tabu).
Zuhanyzásnál a meleg vízzel játszani kell, néha elfelejt jönni, olyankor vagy fél percig várni kell mire eszébe jut. Lakótársakkal jól kijövök, majdnem mind ugyanannál a cégnél dolgozunk, illetve mindenki magyar. Mennek a beszólások, cukkoljuk rendesen a másikat, így legalább állandó jó hangulatban vagyunk a környezeti hatások ellenére.
Tőlünk olyan 20 méterre van egy szórakozóhely, eddig úgy voltam vele, hogy nem vagyok kíváncsi a többi szomszédra, illetve megvannak a magam kedvenc helyei, minek menjek oda. Végül úgy alakult, hogy benéztem egyik szombat este, hatalmas buli volt, a pia sem volt drága és még jól is éreztem magam. Nem láttam még ennyi különböző nációt egyszerre egy helyen bulizni, ami még szimpi volt, hogy az átlag életkor is 20 felett volt.
Gondolom nem olyannak festettem le a helyet, ahol bárki szívesen élne, mindezek ellenére jól elvagyok itt. Az esti késelést-lövöldözést rendszeresen lekésem, már csak a helyszínelő rendőrökkel találkozok. Viccet félretéve, nincs sok zűr a környéken, ez még eléggé a széle Tottenham-nek, beljebb vannak a neccesebb dolgok. Nem azt mondom, hogy itt akarom leélni a londoni életem hátralevő részét, de a lakás olcsó, környezetet meg lehet szokni, csak alkalmazkodás kérdése. Közlekedés szempontjából nagyon jó, illetve amire szükségem van a mindennapokhoz azt mindent be tudok szerezni percek alatt.

Házibuli milliárdoséknál

Kezdem megszokni azt a tényt, hogy cégem szemrebbenés nélkül elküld mindenféle helyre dolgozni. Történt egyik reggel, hogy a titkárnő ébresztett telefonon, érdeklődne, hogy mit tervezek szombat estére, mert lenne egy házibuli, ahova dolgozni kéne mennem. Ilyet még úgysem csináltam előtte, miért ne. Egyeztettük az infókat, majd elküldte levélben a részleteket, gondosan kihangsúlyozva, hogy legyen frissen borotvált fejem, vasalt ing, öltöny.
Teljesen gyanútlanul indultam el a megadott cím felé, térképen persze előre megkerestem merre kell menni (annyi derült ki, hogy van legalább 2 golfpálya a közvetlen közelében), gondoltam ez is valami gazdag ügyfél lesz és megy majd a rongyrázás. Utólag derült ki, hogy ez az utca egész Anglia legdrágább utcája az ott élők miatt.
Ott állok a megadott címen, ezt nem hiszem el... Nézek a házra, ez nem is ház igazából hanem egy erőd. Hatalmas kapu, kocsifelhajtó, mögötte meg egy mesékből ismert kacslábon forgó palota. Megvártam kollégát, ide én egyedül be nem megyek (róla kiderült, már ismeri a terepet, párszor dolgozott már itt). Felsétálunk a házhoz, komornyik várt minket a bejáratnál, széles vigyorral üdvözölt minket (ez jó jel). Pár percben felvázolta, hogy ma mi lesz a dolgunk, ő is itt lesz valahol, szóljunk ha bármi van (nem győztem közben forgatni a fejem, aztakurva mekkora ház).
Kollégám körbevezetett, na akkor kezdtem rosszul lenni a látványtól, valósággal sokkolt ami elém tárult. Eddig is tudtam, hogy vannak nagyon gazdag emberek, de ezt elképzelni nem tudtam volna. Maga a buli a földszinti részen volt egy úszómedence körül. Az a medence is olyan volt, hogy a fele kilógott az udvarra (ablakokkal körbeövezve), amit egy üveglap választott el a kerttől, de gombnyomásra felemelkedik és utat enged a szabadba. Az ablakok gombnyomásra sötétíthetők voltak, nem csak ezek, a házban található összes ablak. Medence mellett bárpult, mögötte öltözők, szaunák és konditerem. A kertben (ami kb akkor mint egy focipálya) is akadtak bőven érdekességek, ilyen apróságok, mint teniszpálya, kis erdő (hozzá tartozó erdei sétánnyal), külön épület a komornyiknak stb.
Ahogy néztem körbe egy dolog szúrta ki nagyon a szemem, ha valaki ennyire gazdag, akkor miért Fosters-el mérgezi a vendégeket? Azt a sört még az ausztrálok is utálják (Angliában valamiért menő). Az egész házban mindenhol be volt vezetve hangtechnika, amit akár egy mezei mobiltelefonnal is tud vezérelni központilag az ember. Külön lehetett állítani, hogy hol, melyik helységben akarom hallani. A ház több része le volt zárva, nem csak előttünk, a vendégek előtt is, néha forgalomirányító rendőrnek éreztem magam. Apropó vendégek...
Elég hamar kiderült, hogy itt bizony tinibuli lesz, mikor ez nyilvánvalóvá vált húztam is a pofám rendesen, minden vágyam volt elkényeztetett gazdag tiniket fegyelmezni. Bár elég egyszerűek voltak a "játékszabályok", mégis akadt dolgunk rendesen. El lehet képzelni mire képes kb 40-50 részeg 17 év körüli gyerek. Mivel csak ketten voltunk szolgálatban, próbáltuk megosztani a feladatokat, és gyakran váltani egymást. Egyikünknek a bejáratnál kellett strázsálni, beengedni az érkezőket, mindenkit tájékoztatni a feltételekről (csak a medence körül és a kertben van a buli, a komornyik házát ne basztassák, keményebb alkoholt kérem az asztalra kitenni, dohányzás a kert végében, lezárt területekre nem szabad menni, stb) a másik addig szemmel tartotta a részegedőket, persze tisztes távolságból, nehogy panasz legyen, hogy mi a nyakukban lihegünk (mintha ott sem lennénk).
Volt időm kicsit beszélgetni a komornyikkal, azt ugyan nem mertem megkérdezni, hogy a gazdája miből él (drogbáró vagy netán fegyvercsempész?), de kiderült, jó pár főt számlál a személyzet. Van 2 állandó sofőrjük (jártam a garázsban, csupán 5 kocsi parkol ott, aktuális igénynek megfelelő típusok, monstrum terepjáró, kisebb kocsi gondolom a mamának vásárláshoz stb), az egyik éjszaka a másik nappal áll készenlétben (plusz egy beugró), 3 házvezetőnő, abból 2 ott lakik a házban...
Bevallom, számoltam vissza a perceket, mindössze 6 órát kellett ott lennünk, de felért egy héttel. Ment a kergetőzés, oda ne menj, lehetőleg ne dugd meg a csajt a szaunában, ne vigyél be semmit a medencébe (ami mozdítható volt azt simán vitték volna), nincs nudizás, ott most ülj le kicsit a levegőn... Néha a komornyik is besegített, mivel kevésnek bizonyultunk ketten. Hajnal 1-kor véget ért a móka, elkezdtek érkezni a sofőrök/taxik meg a szülők a részeg gyerekeikért. Mikor végre hazaértem, leültem, akkor eljött az ideje, hogy én is igyak valamit az átélt sokk hatására. :-)
Én naiv azt hittem, hogy ez volt a nehéz feladat, hát nem. Következő héten másik buli volt ugyanott, csak épp 14-15 éves gyerekekkel volt tele a ház. Engem sem kellett félteni abban a korban, bármilyen alkoholt becsempésztem bárhova, minden trükköt ismertem, de ezek durván túlszárnyaltak. Akkor egy másik kollégával voltam beosztva, aki azt a benyomást keltette számomra, hogy ő bizony leszarja mit művelnek. Lett is egy kisebb incidens... Valamelyik gyerek összetört egy üveget, amibe mezítláb belesétált az egyik leányzó, szerencsére nem lett komolyabb probléma, kicsit megvágta a talpát egy üvegdarab, persze az eltunyult angolok gyerekek hatalmas drámát csináltak a dologból. Én csak széttártam a kezem mikor számonkért a komornyik, hogy mégis hogy ment át az "ellenőrzésen" az üveg vodka. Közöltem vele, hogy talán a házigazdát kérdezze, ő hordja ki a többinek valahonnan, gondolom rá nem érvényesek a szabályok (majd pont én fogok leállni veszekedni egy milliárdos kislányával, akinek a franc se tudja miből él az apja és milyen kapcsolatai lehetnek ha netán a kislány máshogy adná elő a történteket).
A buli itt is úgy ért véget, ahogy lennie kell, szépen ment a becserkészés, nehogy valaki ott maradjon. Jöttek a gyerekekért sorjában, én meg szokásos módon jól beégettem magam. Elmondták kiért jöttek, nekem be kellett mennem megkeresni. Igenám, ez nem egy bonyolult feladat, kivéve ha nem unisex neve van a gyereknek és nem egy lányt keresel egy fiu helyett. Kellett kis idő, mire rájöttem miért néznek rám idiótaként mikor érdeklődtem a gyerekeknél, hogy mégis merre lehet a lány...
Eléggé kifárasztott ez a 2 buli, még nem döntöttem el, hogy a legközelebbit is bevállaljam vagy inkább megkímélem magam az idegbajtól.